„Aki magasra hág, … gyönyörűt lát.” –A müncheni csapat téli túrája 2025-ben
Néha az ember szó szerint belesétál a szerencsébe. Egy kis, amúgy egész lazának tervezett téli kirándulás lett volna egy kis szánkózással – ehhez képest olyan kaland kerekedett belőle, ami biztosan még sokáig a vádlinkban… äh, vagy is, a fejünkben marad.
Egynapos Mikulás-programunknak céljai a jókedv, a csapatszellem erősítése és annak felfedezése volt, hogy egy mesés téli tájban vajon meddig is tartanak a határaink. Spoiler: magasabban, mint gondoltuk.
Ki korán kel, aranyat lel
… de valljuk be, ki találta ki, hogy a „korán” ilyen korán kell legyen? Mi biztosan nem – ezért a 10 óra tökéletes találkozási időpont volt annak a tizenegy cserkésznek, akik különböző városokból érkeztek a misszióhoz.
Egy rövid megbeszélés és a „Biztos, hogy mindent elhoztunk?”- ellenőrző kör után elindultunk a Spitzingsee felé, a Mangfall-hegységbe.
Egy kaland kezdete
Alig érkeztünk meg, már indultunk is – tele energiával és motivációval.
Aztán jött a nagy kérdés: Egy órát menjünk felfelé, vagy kettőt?
Sütött a nap, jó volt a hangulat – hát persze, hogy a kétórás útvonalat választottuk
Bodenschneid felé. Ha lúd, legyen kövér!
Mielőtt igazán meredekké vált volna az ösvény, még megcsodáltuk a kilátást a Suttenstein
kilátópontnál – afféle csendes pillanat a nagy csúszkálás előtt.
Hosszú keresés után, a kiscserkészek végül rátaláltak a méhkirálynőre, aki egy védett helyen, a vihar elől elrejtőzve várta a megmentését. A méhkirálynő boldogan tért vissza a kaptárba a kiscserkészekkel, akik a méhek örömére és hálájára építették újjá a kaptárokat.
A kapaszkodás
Minél feljebb jutottunk, annál hidegebb lett – és annál inkább alakult át az ösvény ingyenes
szánkópályára. Szerencsére csak félig-meddig irányított esések történtek, és senki nem
sérült meg.
Csodálatos jó tempóval, néhány szusszanással („A többiek még nem pihentek, maradjunk akkor értük még egy kicsit!”), és sok kölcsönös biztatással elértük a Bodenschneid 1668 méteres csúcsát.
A jutalom?
Egy lélegzetelállító panoráma – és csoki, ami visszahozta a lélegzetünket.
Csúszni vagy csúszni?
Más csúcshódítók tanácsára („Menjetek a körúton, de tartsátok az egyensúlyt!”)
továbbindultunk.
Újabb másfél órán keresztül a „egyensúly” szó néhányunk számára ismeretlen fogalomnak tűnt – de a nevetés annál hangosabb volt. Szánkó nélküli lecsúszás? Mi most már hivatalosan is: Profi szinten.
Az “Obere Fürstalm”-on a meleg italok lélekmelegítőként szolgáltak, mielőtt tovább indultunk
az igazi szánkópálya felé.
És ez tényleg fantasztikus volt: 2,5 kilométernyi tiszta öröm, szél az arcban, hó a cipőben –
tökéletes.
Újra egyensúlyban
Lent aztán visszaindultunk Münchenbe. A meleg autóban hirtelen nagy csend lett… A fáradtság rövid időre teljesen átvette az irányítást.
A „Il Galeone” étteremben pedig finom vacsorával zártuk a napot – jóllakottan, boldogan és egy hátizsákkal tele új történetekkel.
Zárás: Napi megfigyelések
Nagyon jó volt látni, ahogy mi, a tizenegy-fős csoport tagjai egymást támogattuk (néha szó szerint, a csúszós részek után).
● Bálint minden alkalmat megragadott, hogy a szembejövő túrázóktól útbaigazítást,
tippeket vagy esetleg titkos csúcsüzeneteket kérdezzen.
● Rafi tériszony ellenére bátran haladt minden keskeny ösvényen – megmutatva, hogy
a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy így is továbbmész.
● A többiek pedig? Igazi cserkészként mindig együtt húztuk a kötelet.
Ezen a napon többször, mindannyian a saját, egyedi módunkon értük el a kitűzött célt – és ettől lett igazán különleges.
Lejegyezte: Dancs Jessica, őv.
